meghal

Forms

meghal^[1] The past tense has the regular meghalt and the older and popular megholt.^[2][3]

Etymology

It is a compound from Hungarian meg- (“perfective preverb”) + hal (“to die”).^[1] The verb hal goes back to Proto-Uralic *kola- (“to die”), and TESz notes that its sense “to die” is used mostly with this preverb.^[4][5][6] The preverb meg is a fixed case form of ⟨mig⟩, an older form of the noun mög “the back” with the lative ending ⟨-é⟩; it first meant “back” with verbs of motion and later came to mark completed or momentary action.^[7][5][6]

Earliest recorded meaning

The simple verb hal “to die” is in the Funeral Sermon of about 1195.^[4][5] With the preverb it appears in the Gospels of the Munich Codex (copied 1466), for example in Matthew 9:18, and later in a record of about 1495, meg haal “die!”, and in the Székelyudvarhely Codex of 1526, megh hoolth vala “had died”.^[8][4][5]

Semantic evolution

In Transylvanian records of the 16th century the compound is used of people and also of animals, “to perish”.^[9] Czuczor and Fogarasi note that it is said mainly of people, and of bees; an animal megdöglik.^[3] Proverbs with it are old: meghalt a gyerek, oda a komaság, “the child is dead, the godparenthood is over”, is recorded in Transylvania in 1696, and meghalt Mátyás király, oda az igazság “King Matthias is dead, justice is gone” in the 16th century.^[10]

Figurative uses grew around the literal one: a feeling or an idea “dies”, someone is dead for another when all ties are broken, and the exaggerations meghal valamiért “to be dying for something” and meghalni sincs ideje “has no time even to die”, of a very busy person.^[2][11]

Timeline

• c. 1195 – the simple verb hal “to die” in the Funeral Sermon.^[4][5]
• 1466 – meghal in the Munich Codex Gospels.^[8]
• c. 1495 – meg haal “die!”.^[4][5]
• 1526 – megh hoolth vala “had died” in the Székelyudvarhely Codex.^[4][5]
• 1567 – meg hal in a Kolozsvár court record.^[9]
• 1696 – the proverb meg holt az gyermek, el költ az komaság.^[10]

Meanings

Verb

1. To die, stop living: Nagyapja tavaly halt meg.;^[2][1] meghal valamiben, to die of an illness.^[2][1]
2. (hyperbolic) To be overcome by a feeling;^[2][11] meghal valamiért, to long for something very much.^[2][11]
3. (figurative) Of a feeling, a belief or an idea: to fade away, lose all force.^[2]
4. (figurative) To be dead for someone, to have broken all ties with them.^[2]

Related words

• hal
• halál
• halott
• elhal

Usage notes

Meghal is said of people; for animals the usual verb is megdöglik, though herders and older texts use meghal for cattle and horses too.^[3][12][10] Fairy tales end with the formula még ma is élnek, ha meg nem haltak, “they are still alive today if they have not died”.^[11][13]

References

1. ^ a b c d e Wiktionary, the free dictionary, https://en.wiktionary.org
2. ^ a b c d e f g h Bárczi, Géza; Országh, László (eds.) (1959–1962), A magyar nyelv értelmező szótára, 7 vols., Budapest: Akadémiai Kiadó; online at ertelmezo.oszk.hu
3. ^ a b c Czuczor, Gergely; Fogarasi, János (1862–1874), A magyar nyelv szótára, 6 vols., Pest: Emich Gusztáv / Athenaeum
4. ^ a b c d e f Benkő, Loránd (ed.) (1967–1976), A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, 3 vols., Budapest: Akadémiai Kiadó, p. 2, 1
5. ^ a b c d e f g Gerstner, Károly (ed.) (2006–), Új magyar etimológiai szótár, Budapest: Nyelvtudományi Kutatóközpont; online at uesz.nytud.hu
6. ^ a b Zaicz, Gábor (ed.) (2006), Etimológiai szótár: magyar szavak és toldalékok eredete, Budapest: Tinta Könyvkiadó
7. ^ Benkő, Loránd (ed.) (1967–1976), A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, 3 vols., Budapest: Akadémiai Kiadó, p. 2, 874
8. ^ a b Szabó T., Ádám (ed.) (1985), A Müncheni Kódex szókincse (Der Wortschatz des Münchener Kodex), with the text of the Müncheni Kódex 1466 ed. Antal Nyíri and Gyula Décsy, Budapest, p. 448
9. ^ a b Szabó T., Attila (ed.) (1975–2014), Erdélyi magyar szótörténeti tár, 14 vols., Bukarest: Kriterion / Budapest: Akadémiai Kiadó / Kolozsvár: Erdélyi Múzeum-Egyesület, p. 8, 627
10. ^ a b c Szabó T., Attila (ed.) (1975–2014), Erdélyi magyar szótörténeti tár, 14 vols., Bukarest: Kriterion / Budapest: Akadémiai Kiadó / Kolozsvár: Erdélyi Múzeum-Egyesület, p. 8, 628
11. ^ a b c d Bálint, Sándor (1957), Szegedi szótár, 2 vols., Budapest: Akadémiai Kiadó, p. 2, 112
12. ^ Herman, Ottó (1914), A magyar pásztorok nyelvkincse, Budapest: Királyi Magyar Természettudományi Társulat, p. 416
13. ^ Csűry, Bálint (1935–1936), Szamosháti szótár, 2 vols., Budapest: Magyar Nyelvtudományi Társaság, p. 2, 86